2015. december 8., kedd

Prológus




Lyn szemszöge





   Fél éve kezdődött. Egy levéllel.Azt hittük egy vicc, de nem az volt. Azt hittük lehetetlen. Mégis valóra vált, mitől mindenki rettegett.
   A próféta valami olyasmit írt mindig, hogy:

"Egy régi rokon, olyas féle, ki egy napon majd vissza tér és megszerzi, mi hiszén övé. Két birodalom, egy elvészen, mely Ő uralma alatt vonul és szakadatlan támadja a másikat. Mentsd mi tiéd, bátor király, és a legkisebb és egyetlen, kik megmentenek téged. Ne hidd, hogy meghalt, igenis él, ki segítőd lesz jóban-rosszban, ki megdobogtatja a szíved. És ha visszatért a Napnak fénye, boldogság jön és örök béke."

    Az orákulumok sem voltak képesek megfejteni, két birodalom bölcse sem volt elég rá. De tisztán emlékszem arra napra, amikor a Sötét-birodalom ege nem szimplán sötét volt, hanem fekete. Füst, korom, köd, felhők, sosem tudtam mi az, de egy biztos volt: vészjósló.

    Ki küldte a levelet? – szűrődött ki Anyám hangja a királyi trónterem félig nyílt ajtaján. Hangja értetlen volt, bárki is küldte a levelet, Anyám nem értette.
   – Ernest – volt Apám rövid válasza. Ernest a Sötét-birodalom királya. Még én magam sem értettem miért írt Ő Apámnak. – Azt mondja, a prófécia életre kélt – tiszta és mély hangja érzelemmentes volt, nem úgy, mint Anyámé.
   – Mégis mit ért ezalatt? Hisz senki sem volt képes megfejteni a próféciát. Nincsenek távoli rokonok, senki, aki visszakövetelhetné a trónt.
   – Ami azt illeti, van. Évekkel ezelőtt utánajártam, hogy kire számítsunk. Az Aranytölgy mutatott egy olyan ágat, ami az évek során feledésbe merült, mert a herceg nem nemesi lányt vett el, ezért kitagadták. Az Ő leszármazottjaira kell felkészülnünk.
   – Mégis melyik birodalomból? Te is tudod, hogy fény és sötétség harca végtelen, a harcot nem vehetjük fel vele, ha Sötét-birodalom egyik ágáról származik – Anyám egyre idegesebbnek hallatszott, ideges cipőkopogás társult hozzá.
   – Nyugodj meg, Diane. Te is tudod, hogy Ernest erős és tudom, hogy képes lesz legyőzni Őt, mert a leszármazott odavalósi.



   – Megint merre császkáltál, Sharolyn? – nézett fel a könyvéből Silan. Ágyán elterülve olvasgatott, fehér ruhája és haja szétterült körülötte. Fauna és Violet az erkélyen kertészkedtek, Samantha pedig lovagolni ment.
   – Csak sétálgattam a folyosókon – megvontam a vállam és lehuppantam a saját ágyamra. A nap kint hétágra sütött, így mindnyájan apróbb ruhákban voltunk, nem kellett azokat a hatalmas göncöket viselnünk.
   – Te kis kalandvágyó! – nevetett Silan. A kacaj, ami kiszökött a száján olyan volt, mintha apró gyöngycsengettyűk koccantak volna össze, ezzel gyönyörű hangjátékot játszva.
   – Violet hercegnő! – rontott be egy apród a szobánkba. Az említett nővérem bejött az erkélyről, csodálatos kék ruhája kicsit nedves, keze enyhén saras volt.
   – Igen? – kérdezte, miközben odasietett a kancsóhoz, hogy lemossa a kezére ragadt szutykot.
   – Őfelsége beszélni óhajt önnel – aprót meghajolt, megvárta Violet válaszát, majd mikor nővérem elindult Ő is kihátrált.

   Violet volt az első, aki elhagyta a palotát.Majd Fauna és Samantha. Nem telt bele pár hétbe és Silan is elment, egyedül maradtam, kételyek közt, hogy mégis mi lesz most velem.
"Mentsd mi tiéd, bátor király, és a legkisebb és egyetlen, kik megmentenek téged."

   – Sharolyn – üdvözölt reggel Apám, amikor elhaladtam mellette a folyosón. Hangja kimért volt, szinte már szomorú. Sejtettem mi jön, ezért már szinte fordultam is vissza, hogy elmenjek becsomagolni.Arcomon könnyek csordultak végig, látásom elhomályosult.Ha a próféta igaz, akkor nekem kell megmentenem a birodalmat.







Heyo, olvasó!
A nevem Lucia. Anno (2012)  elkezdtem egy blogot, ami már akkor is sikeres volt (jó kérdés hogyan), de nem volt időm írni és egyre kevesebb kedvem is volt.Most viszont újraírom, részletesen, kifejtve, nem annyira animésen, mint legutóbb, pár karater új, vagy csak a neve, de remélem tetszeni fog, ez a szerelmes-fantasy blog. :)